*
Fülledt ötvenes évek
Fekete-fehérben vetítették le a filmet
abban a párhuzamos világban,
ahol a falon egy gyűrött naptár
az ötvenes évek fülledt,
nyári délutánját idézi.
Perzselő forróság süt róla.
Vonzza az arra tévedt tekinteteket.
A látvány különösen vibráló,
erővel kapaszkodik a gyanútlanba,
s mire észbe kap,
már Amerikában ül,
egy kis presszó
repedezett,
túl sokat látott,
piros bőr szagú szófáján.
A cselekmény rém egyszerű,
mégis olyan pontosan mutatja be a kort:
hajlakkos, Cadillac-es romantikáját,
a parfüm és a dohány
elegyét.
Az idő lassabban telt.
Még nem égette a retinákat
a kis képernyő fénye.
Még nem számolta senki,
hányan lájkolnak
egy üres, közhelyes arcot.
Hűs, üveges coláról
csorog le a pára.
Lassan forgó ventilátor –
semmit érő szélmalom-tánc
a forróságban.
*
Mentális víztükör
Lehunyom a szemem.
Hangos dobbanás fodrozza
kibontakozó látképem víztükrét,
melynek fekete vízbőrét borzolja
szavaid közönye,
tipródó, döngő lépteid.
Felszínét alig érinted,
talpad nyomán mégis,
mint a vér, kontrasztosan szétfut az anyag –
oldódik, s a végtelen feketeségben egyesül.
Kevés fény szemhéjaim között
csak résnyire engedi beszivárogni a világot.
Emlékkép lóg kihűlt nyomod helyén,
mint megfakult fotónk,
lassan mállunk szét, leperegünk,
és a mindenség végtelen ölében elmerülünk.
*
Ölellek, szörnyeteg
Egymás után telnek el az évek,
és Te minden első hideg köszöntő fuvallattal
eszembe jutsz.
Sok álom olyan homályos,
de erre tisztán emlékszem.
Arcán gyermeki báj csillant meg –
nem biztos, hogy tudta,
ez nem illúzió,
nem ismerte, milyen ízű ez az érzelem.
Első ránézésre még van is benne valami vonzó,
olyan, mint az összes ragadozó.
Engem nem bántana –
ebbe a hamis illúzióba ringattam magam.
Megnyugtatott, ha azt hittem, az én oldalamon van.
A szörnyeteget öleltem,
akinek mindig csak az anya öle hiányzott.
Utálta, és vágyta a gyenge anyai utánzatot.
Nemrég csend lett a másik szobában.
Még a levegőben szállt felfelé az utolsó lélegzet.
Odajött hozzám, kérte, öleljem meg –
nem volt súlya számára a tetteinek.
És én szeretet illúziójával vontam mellkasomra,
hogy hallja, ahogy árulkodón zakatol a szívem,
távolból hallatszó cseppenő vér ritmusán,
rebbenő félelmem.
Félelem és undor.
Undor és félelem
birkózott a feltétlennel.
Az, hogy velem kivételezett,
arcpirító büszkeséggel töltött el.
Nincs kitől félned,
ha a legnagyobb félelmed rajtad pihen.
És jobb, ha nem is sejti,
hogy én sem szeretem.
*
A bábmester
Idős ember, olyat mondtál,
ami alapjaiban rengette meg a beléd vetett hitem.
Velem szemben ültél, az öreg, nyikorgó karosszékben.
Én egy pillanatra lefelé néztem,
mikor megszólítottál –
láttam, hogy csukva van a szád.
De a fejemben mégis hallottam tisztán
hipnotikus hangod:
„Nézz rám! Ki vagyok én?” – kérdezted,
és fellebbentetted a fátylat,
mi eddig szemem előtt igazságot rejtett.
Elsöprő erő, matt vízkék szemeden át
megragadott, és a halott lelki vermedbe lerántott.
Akkor eszméltem:
Te voltál a karmester,
Mi meg a színdarabodban a bábok.
Felismertelek.
Sajnáltalak.
És kissé undorodtam.
Rideg nyúlüregedben
csak a sötétség voltam.
Itt nem voltak soha érzelmek.
Briliáns színészként élted le
az egész életed.
Nagypapa, meséld el:
Hogyan játsszam el jól, milyen a szeretet?
Hogy öleljek úgy, hogy elhiggyék – érzek?
Lehet, nem is tudatos,
de már belül én sem élek.
Mesterei vagyunk
a látszatlétezésnek.
*
Rítus
Készen áll minden.
A fény opálosan lebeg az oltár körül.
Hirtelen nyilall –
fémíze terjed szét a számban,
a bénító fájdalom,
mitől generációkra gyökeret ver a lábam.
Mintha valaki lassan, módszeresen
kést forgatna az agyamban.
Az idő megtorpant,
majd visszaugrottunk tíz percet a jelenbe.
Vonzó, étcsokoládé-színű bőr,
finom női alakban jelenik meg.
Drága francia bonbonnak nézném,
ha épp nem a koponyámat lékelné meg.
A lágy mormolás feketén csordogál,
mint sűrű fohász gomolyogva száll
a természet pogány, könyörtelen istenéhez.
Modern kori papnőm energiáját átszövi őseinek ereje.
Mozdulatában visszhangzik nagyanyái, varjúként kántáló szelleme.
Ráigazítja a kellékeket a vadgesztenye-bútorra,
felszínükön végső simításként drágaköves ujjait végigsiklatja.
A levegő nehezül,
füst és vérem szaga fonódik össze.
És akkor –
a fájdalom kinyílik bennem,
egyetlen fénylő virágként a sötétségben.
Betölti a teret, kiteljesül.
Majd megérkezik
a mindent beborító, tartalmas csend,
mi egyetlen sóhajjá lényegül.
*
Hudy Alida Lea a 2026-os Cédrus-pályázat közlésre választott szerzője
*
*
Illusztráció: Kovács T. V. (1980)
