*
Távolodás
Tollak lógnak a vállakról,
fellángol a csontsovány szekrény.
Anyám lepedőkön úszik,
elcsendesül kínlódásától a tenger.
Hamvadó égbe emeli fáradt szemét,
nyikorog ahogy fordul,
csikorognak a fájdalomban ázó golyók.
Ebben a szomorú gépészetben könnyeken
futnak a halványult gömbök.
Anyám varjakkal sétál a kertben,
szárnyait bontja, lobbanó vászon
makacs szélben.
A megbocsátás rőt-rozsdás bokra alatt
ragaszkodik a félelemhez, mely
folyton, egyre erősödő fekete szagban
kopik ki alóla.
*
Összekoccan
A kő a kőnek koccan,
évszázadok pora rezzen meg
a repedések mélyén.
A pohár a mosogató szélének,
egy pillanatnyi figyelmetlenségnek,
és a konyhában
szétszóródik egy egész délután.
Vonat a sötétségnek –
acéllal veri a hajnalt,
és kilométerekre beremegnek
az ablakok csontjai.
Szív koccan egy mondatnak.
Csak ennyinek:
„Nem maradok.”
Aztán napokig
üvegszilánkok ropognak benne.
A tekintet a tekintetnek,
mint két kés a zsebben.
Nem folyik vér,
mégis mind érezzük a szagát.
A hullám a sziklának koccan,
újra és újra, mindig úgy,
hogy a világot
csak kitartással lehessen áttörni.
Gyermek homloka az asztallapnak –
ez egy tompa koppanás.
A fájdalom rövid,
de a sírás messzire gurul.
Kisbolygók egymásnak,
láthatatlan ütközéssel.
Kontinensek mozdulnak el
egy körömnyi távolságot.
A lövedék a húsnak.
Ott már nincs csengés,
nincs koppanás,
hirtelen kiszakított csend van csupán,
mely már hosszabb életű
mindannyiunknál.
A múlt a jelennek koccan
minden reggel –
borotválkozás közben,
fogmosás közben,
egy régi fénykép sarkában.
És a levegő
a tüdőnek.
Téli éjben a molekulák.
Nyári izzásban a rezzenő
levelek.
Színes golyók a posztón.
Minden egyes belégzéssel
ütközik az élni akarás
azzal a ténnyel,
hogy semmi sem marad sértetlen.
Mert ami találkozik,
az nyomot hagy.
Vas a vason.
Szó az emberben.
Ember az emberen.
Néha elég egyetlen,
alig hallható koccanás,
és egy élet más irányba gurul.
