Kedves Vásárlónk!
Megrendelt könyveinket (folyóiratpéldányainkat) a banki átutalásos fizetést követően postai úton veheti át. A feltüntetett postaköltség egyetlen példány feladására vonatkozik.
Számlaszámunk:
11713012-21181665
Cédrus Művészeti Alapítvány
A küldeményeket igyekszünk a megrendelés beérkezését követő napon, de legkésőbb három napon belül postára adni.
Lehetőség van a kiadványt kedvezményesen a szerkesztőségben is megvásárolni:
Cím: 1136 Pannónia u. 6.
Tel: +36 30 511 3762
Köszönjük, hogy vásárlásával értékeli munkánkat.
35 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
ISBN: 978-615-6801-50-0
eredeti ár: 1990 Ft
webshop ár:
1 590 Ft + 840 Ft postaköltség
Megrendelés
Ajánlás
„Az arcom, aranyló szakadt körvonal, ott lengett a fekete égen.” – írja egyik versében a szerző. Eltűnt arcokat, szétszaggatott világokat, elveszett otthonokat kutat fel, hogy azután újra megrajzolja őket a képzelet és az együttérzés terében. Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő (Töredékek egy száműzött építész monológjából) című kötete nem elmagyarázza a világot, hanem megmutat valamit abból, ami a látszat mögött rejlik. A lírai ciklus képei – egy fehér holló, egy magányos arc a tükörben, papírrepülők a fűben vagy egy ágat ölelő gyerekkar – nem metaforák. Nem értelmeznek. Hanem egyszerűen vannak. Szakadozott vonalakkal tárul fel egy belső valóság: mint egy repedt ikonlap, ha törötten is, de intenzíven jelen van. Ez a kötet nem meghódítani akarja az olvasót, hanem megállítja, és azt mondja: „nézz körül, itt vagy”.
Mi marad az emberből, ha elveszik tőle az otthonát? Ha elhallgattatták? Ha elveszíti azokat, akik szerették? Szelíd, de könyörtelen figyelemmel végzi el a gyászmunkát a száműzött építész. Azokra gondol, „akik soha nem számítottak senkinek”. Az érzékenyek, a másképp gondolkodók, a ’gyenge testűek’ számára − az erővel elvett emberi méltóságuk emlékére − építi fel az új otthont, az irgalom városát. Az olvasó pedig, amíg a verstérképet követve zarándokol végig a városon, önmagát is újraolvassa a sorokban.
Verselőzetes
A bárányt vállaira vette
A pályaudvar fölött vaskupola.
Egyik utas sem szállt fel a vonatra,
magányuk ködfoltot rajzolt a távolban.
Ősz, törött végű hajuk a vagonajtón.
Hószín homlokkal hajladoztak a sínen,
mint aszfaltrésben az elnyílt pitypangok.
Ideges pelyhek tapadtak az ablakra.
Arcuk a vagonlakó felé fordult,
sosem gondolt találkozások eredtek
a felhajló idő vonala mentén.
Sötét dongájú sajtárokból tejfelhők
fröccsentek szét a zavarodott égen.
A kavargó pihék beszőtték az arcom ˗
elveszett lelküket lélegeztem. Vérbő torkom
görcsbe rándult. Szívem mélyére merültek
a holtak, hogy szabaddá tegyék a vándorutat.
A világ szelíd, akár a bárány.
A vonat útnak indult. Mint a dér hullott,
végül zuhogott a feloldódás árja.
Mindenfelől vizek vették körbe az utazót.
