Felhígítja a mondanivalót minden funkciótlan szó, megkérdőjelezhető hitelességű, mélységű nagyotmondás. A mai média képes még a megrendítő tartalmú szavakat is elcsépelt divatszóvá szürkíteni.
„A játszótér területére kutyát bevinni szigorúan tilos!”; „dohányozni, elektronikus cigarettát és dohányzást imitáló elektronikus eszközt használni szigorúan tilos”; „Plakátragasztás szigorúan tilos!” – olvassuk az ellentmondást nem tűrő, követelő, parancsoló árnyalatú szóval nyomatékosított tiltást. De a ragos melléknévvel kiegészített változat ugyan mivel több, mint a „tilos”? A beszélő nyilván úgy érzi, a szigorúan odabiggyesztése kellő visszatartó erő.
A nyelvi túlzások, a szócséplés világában nem meglepő az sem, hogy immár a jókívánságként, a szeretett személyt köszöntő üdvözlésként a szinte megszokott millió puszi (csók) sem elég: „Milliárd csók a legszebb szülinapos lánynak”; „Milliárd puszi”. Akad, aki még ezt is túlharsogja: „Billió puszi”, „billió ölelés”… Erre mivel lehet még rálicitálni?
– Gratulálok! – fordulunk szerencsekívánattal ismerőshöz, baráthoz, rokonhoz valamilyen örvendetes esemény alkalmán, illetve fejezzük ki elismerésünket kiváló teljesítményről értesülve. De mivel több e tőmondatnál a „Szívből gratulálok!”, az „Őszinte szívvel gratulálok” vagy az „Egész szívemből gratulálok” közlés? Sőt, van, aki még erre is rálapátol: „Tiszta Szívből Gratulálok Nektek!” (Ráadásul a „tisztaság” oltárán a szavak helyes leírását is feláldozva, minden elemet nagybetűvel írva.) Vajon mindig igazi érzések vezérlik az efféle emeletes túlzásokat?
Az együttérzés szavakra váltásában vajon nélkülözhetetlen-e az őszinte jelző hangsúlyozása, főleg pedig fokozása? A „legőszintébb részvétem!” vagy a „legmélyebb őszinte részvétem” pontosabban fejezi-e ki az embertárs fájdalmának átérzését, az ő gyászában, bánatában való osztozást, mint a halkabb, hangfogós részvétnyilvánítás („részvétem” vagy „mély részvétem”)?
Megrendítő szépségű összetett szavunk a szívszorító melléknév. Jelentése: súlyos lelki fájdalmat okozó; nagy szánalmat keltő. Két ékes példa a pontos, stílusos használatára. Németh László írja: „Még a legszelídebb Csokonai nyájas elmélkedéseiben is ott van egy fájdalmas felhangja a szívszorító méltatlanságnak. Az elátkozott bőség lázadó tűnődése magán s a világon”. Domokos Mátyás esszéje szerint Weöres Sándor „a gyerekek – sőt: akiket Jézus magához hívott –, a kisdedek szívszorító cérnahangján […] kimondja […], mintha az utolsó szó jogán szólna: Minden halál sötét. De aki a halálnak odavet: / legsötétebb”.
A mai média jó ideje e kifejezést is nyakra-főre alkalmazza, sajnos elcsépelt divatszóvá szürkíti: egy focicsapat „szívszorító hosszabbításban kikapott”; „szívszorító látlelet: az utóbbi évtizedekben folyamatosan nőtt a háztartásokban keletkezett szemét mennyisége”; „szívszorító: ő búcsúzott” [kiesett egy szórakoztató műsor versenyéből]; „szívszorító vallomás: az amerikai színésznő 16 év után elárulta, miért vált el akkori férjétől”. Ezekben és a hasonló példákban talán mégsem ez a legmegfelelőbb jelző.
Sok esetben szenzációhajhász címekkel, kifejezésekkel való olvasótoborzás ez. Bajnak nem mondhatjuk, a nagy érzelmi telítettségű szavak használata pedig szükséges, hatásos. Hiszen a média – üdvözlendő törekvésként – rációra és emócióra egyaránt hatni akar. De ha a sportdrámától, a kedvenc csapat vereségétől az egyre erősebben áramló szemétözönön át a celebek válásáig mindent szívszorítónak nevezünk – olykor mulatságos közlést gyártva –, milyen szóval illethetjük, ami tényleg az?
Az említett rossz divat, a nyelvi licitálás helyett jöjjenek a szinonimák: a roncstelep látványa lehangoló, csüggesztő; a színésznő vallomása megindító, megrázó, megrendítő; a hosszabbítás izgalmas, lélegzetelállító, drámai (küzdelem); a versenyző távozása sajnálatos, váratlan, meglepetésszerű.
