Végh Tamás: Emberségünk magasában

58 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-03-5 

eredeti ár: 2000Ft
webshop ár:
1600 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Kiajánló

A jelen közállapotaira az értékek árulásokba, áru-áradatba fulladása jellemző. Ezt a kulturális állapotot festi le Végh Tamás a Nagy László születésének 100. évfordulójára írt Emberségünk magasában című versében, mely egyben legújabb kötetének címét is adja. Innen idézek néhány sort, melyekkel a költő világképének legfőbb vonását szeretném szemléltetni. „Rajtunk ragadt áhítatban dagonyázunk”. Ha még érzékeljük is a hajdani áhítatot, az isteni jelenlét hatásának nyomát, a Lét szent komolyságát egyes létezőkön, már döntően élvező-fogyasztó viszony fűz hozzájuk. „Időnk testetlen rángás”, nincs már súlya, nem lép világba a Teremtő Szellem, a Jó, ha lélekben meg is születik. Ennek következtén „hazug hasadás”-ban élünk. A lélek üdvösségének esélye „testetlen”, valóságtalan, nélküle a történelmi idő totális szétesést mutat, „szilánkos pillanataira már alig van szavam” – szól az elnémulással küszködő poéta. „Ember-arcunk tűnni látszik” – vonja le a végső tanulságot. Ha a múltban még éltető formákat, tartalmakat őrizzük is, „jelkép, jelszó jelmez csupán, fényfolt csak egy vásott ruhán”. Az isteni eredetű, az embert embernek megtartó értékek színházias álöltözetekké váltak.

Mindezek dacára, habár az időtálló dolgok szilánkosra törtek, maszkokká silányodtak, korszerűtlen figyelemmel még fellelhetők magunkban, körülöttünk állókban, távoliakban. A szilánkok fellelése, művészi ábrázolása és átélhetővé tétele mindenkor költői feladat marad – sugallja Végh Tamás ars poeticája –, mert egyedül ez teremt ellensúlyt az általános szétesésben.

Örökölt rendünk időkátyúba szorult rossz szekér,
mit hasztalan tolnak, húznak, nem mozdul előre,
veszteglünk, s végső csodát, kegyelmet remélve,
Hozzád is fohászkodunk, ezüsthajú szentkép,
„bárányos” oltár, szélszagú szabad ménesek ura:
hétrét görnyedt gerincünk szikla legyen újra,
ember embert többé ne alázzon, ne sújtson porba

(Végh Tamás: Emberségünk magasában – részlet)

Fodor Miklós

Mustra

A százhuszonötödik év
Barátaimnak, az idő másik oldalára

Mondom, mondogatom magamban,
az összeszűkült, sűrű sötétben, advent idején,
mikor oly sokféleképpen lehet becézni a hiányt,
annyiszor lehet faggatni a várakozó csöndet,
hogy hová vitték barátaimat az olvadó évek?

Melyik fagyzugos hely visszhangozna,
ha nevüket kiáltanám? Melyikük felelne rá,
s mondaná ki neveinket újra? Hányan értenék,
hogy időnk fogy a holddal, mint a lehetőség,
hogy valaha még itt megláthatjuk egymást.

Szépre font köteléke munkának, otthonnak,
családnak, megtart, megőriz mindent magának,
s a tegnap ott már nem üzen a mának, örök jelen
van csupán jelen, s az emlékeibe néző béke
nem táplál már égre vágó, lángoló tüzeket.

Csöndben mondom ismét, lassan, tagoltan:
Végre nézz fel magadból! Időnk az egyetlen,
ami számít, s majdan velünk együtt tűnik el.
Miért hiszed azt, hogy jussodat akkor is kiadja,
amikor elmegy utolsó barátod is a túlsó partra?!

Elkéstél, hallgatag ember, szólni magunkról
egy-másnak már nem kell, inkább magadnak felelj,
mert én már nem hívlak többé…

Arccal az időnek

Gyűlnek, seregekbe verődnek,
erővé rendeződnek köröttem
jajtalan magányban a szavaink
arccal az időnek.

Mindenütt, mint a füst, száll a lélek,
szakadó szívnek, szélnek enged,
benne porig pergő levelek égnek
arccal az égnek.

Mi itt maradtunk
Sebő Ferenc emlékezetére

Mi itt maradtunk nélküled árván,
s minden szavunk dalaid súgják,
az igazat, a régit, a verseket,
a dalba szelídült nép-magunkat.
Most mentél el, mikor úgy kell
ide az igaz ember, hogy önmagunkat
sohase feledjük el. Az alkotó embert,
aki híven őrzi álmát, s az igazak
hagyatékát megőrzi halálig,
s még azon túl is dúdolja
rejtelmes zengéssel léte dallamait.
Mi itt maradtunk véled-nélküled árván,
de életed a mű, s ez a miénk marad,
mert utunkon csak ez vihet tovább…

[…]