*
*
Serfőző Simon
Kiknek a hangját hallom?
Valamikor mindig tudtam,
a szél melyik határból jött meg,
s zörgetett az ajtón, engedném be:
ne fázna odakint a hidegben.
Tudtam azt is,
a csend hol motoszkál,
a kamrából lehetett kihallani.
Mint most a betonfalakból:
valaki járkál fölöttem az emeleten,
ám nem tudok róla semmit:
léptei hová valósiak,
melyik széledő környékéről a hazának,
túlnan annál is?
Ahol háza, földje volt,
s vált vagonlakóvá, pincéké.
Szólni se tudjon: hagyta volna
a nyelvét is elegyék?
Titokban marad a falakon túlról
kiknek a beszédét hallom.
Szavaikat melyik tájszólású faluvégről hozták,
netán határokon át.
A múlt, s a hétköznapok zajai,
sikítós gyerekhangok
csapnak keresztül a falakon:
hullámok a védekező gátakon,
nagyot loccsanva éjszakáimba,
mint a folyók vizei valamely partoldalon.
*
Illő legyen
Hordom az életemet,
mint az ingem, kabátom.
Születésemmel anyám szabta rám.
Nagyon kell rá vigyáznom.
Apám végignézett rajta,
igazított még a méretén, hosszán.
Méltósággal viselhessem,
illő legyen hozzám.
*
*
Horváth Júlia Borbála
Pálmafás nyakkendő és géppisztoly
Riportinterjú S. Józseffel
*
Már januárban kezdődött, a 6.2 erősségű földrengéssel. A kár mértéke – mai árakon – több száz milliárd forint lehetett. Aztán folytatódott tavasszal a jeges árral (186 millió m3 víz Mohácsnál), nyáron heves jégesőkkel, októberben fegyverrel, és utórengésként a bukás. A homályos híradórészleten elnagyolt hír, ki ne ismerné a reszelős, kissé éneklő kikiáltó hangját:
– Pusztító erejű földrengés rázta meg Dunaharasztit és környékét 1956. január 12-én reggel, majdnem pontosan háromnegyed hétkor. Épületek százai sérültek meg, váltak romossá. Még rágondolni is rossz, mi történik, ha az epicentrum 10-15 km-rel északabbra kerül és a legnagyobb pusztítást szépséges fővárosunk központjában fejti ki. A tragikusabb szcenáriónak minden földtani és szeizmológiai alapja megvolt.
S. József tízéves kisfiú Dunaharasztiban, a vasút mellett lakott. Éppen ébredezni készültek az öccsével – egy ágyban aludtak a testvérek –, amikor hatalmas, zajos vagon húzott el az ablak alatt. Máskor szemük se rebben, hiszen a töltés-mellettiségbe nőttek bele, de az idegen hang megelőzve az óracsörgést, fölverte őket. Reszkettek az ablaküvegek, és vészjóslóan lengett a csillár; talán nem is vonat ez, gondolták, és nem akaródzott fölébredni.
Tizenöt-húsz másodperc addig gondolatnyi időnek sem tűnt, most viszont kiderült, milyen hosszú tud lenni. Kisebb rengések következtek. A gyerekek a dunna alá bújtak, a szülők hangoskodtak, a szomszéd is odakiáltott az ajtón keresztül (talán az atomról), apa elrohant valahová – mint egy lázálomban. Aztán anya kikapdosta a fiúkat az ágyból, és kirohant velük az udvarra. A konyha közepén hason fekve a stelázsi, a kövön üvegcserepek között a savanyúság, a lekvár, és a ruhával letakart vájdlingot is beborította a törmelék. Előző nap vágtak disznót, úgy tűnt, Dezső hiába halt meg. Aztán visszajött apa, arca csupa ránc, pedig fiatalember volt még félórája, és mondta, hogy aznap nem kell iskolába menni.
„Előző nap jó idő volt, örültünk a hónak és arról ábrándoztunk, bárcsak másnapra összedőlne az iskola. Erre összedőlt.” A falu házainak majdnem a fele leomlott, és a maradék még arra sem volt jó, hogy a következő roham előtt fedezékbe húzódhasson a tulajdonos. Később amerikai segélycsomagok érkeztek; kakaó, csokoládé, a kicsiknek mackóalsó, a nagyoknak a felső is. Délután kettőkor újabb rengés, talán enyhébb az elsőnél, és utána egy éven keresztül folyamatosan morajlott a föld. Azóta semmi.
„Mi a mozit sajnáltuk a legjobban, bár utána újat építettek. Ott láttunk először Chaplin-filmet, széles-vásznon.”
Alighogy megnyugodtak a kedélyek, újabb csapás érkezett. Híradórészlet, márciusból:
– A magyarországi dunai árvizek történetének utolsó száz évében rendkívüli az 1956-os márciusi jeges ár. Az időjárás télutói megenyhülése és a jég felszakadozásával keletkezett jégtorlódások az egész országot emberfeletti feladat elé állította. Az óriási méretű jégtakaró, melynek Mohács feletti mennyisége becslések szerint is több százmillió köbméter, előrevetítette a katasztrofális árvíz lehetőségét. Jelenleg kétszáz ház van veszélyben!
S. József Duna menti emberként hogyne ismerte volna a jellegzetes hangot. „A katonaság fenn északon, Ásványrárón robbantotta a jeget. A Kvassay-zsilipen rontott be a víz a Kis-Dunára, rokonaim laktak a szigeten, a lépcsőjükről néztük nyaranta a Dunát. Most bemenni sem tudtunk hozzájuk.”
A játszótársakból gyermekszemtanúk lettek, az első, mindig és mindig azonosan elmesélt felnőttemlékekkel:
„Március 25-én a vasúti töltés felett, a Duna jobb parti töltést az 1790. számú szelvénynél tizenkét méter hosszban átvágják. A kiömlő víz levonulása fokozatosan lelassul, és március 30-án az átvágás kiapad. Emlékszem, több településen ekkor neveznek el víz-nevű utcákat.”
A Duna árvizének a szűk bogyiszlói átvágásban és Baja alatt, a dunaszekcsői szűkületben a jég alatt vagy mellette kellett lefolynia, ami olyan magas vízállást jelentett, amilyet a töltések kivédeni nem tudtak. Megpróbálták a jégtorlaszt robbantással megnyitni. A megemelkedett vízpartra nyomta a jeget, megcsúsztatta a töltésen, átdobta a nyúlgátakon és a töltést elnyírta. A Domboritól Mohácsig terjedő szakaszon a gátmeghágások és gátszakadások elkerülhetetlenek voltak.
1956. március 9-én 19 óra 30 perckor az új nyúlgát mintegy nyolc méter hosszban átszakadt. A víz betörése az egykori mohácsi vasúti töltés bekötésénél történt, mintegy százötven méteres szakaszon. Az érdekelt területeket védik, a területek kiürítése folyik. A gátszakadás következtében több mint kétszáz ház került veszélybe. Az éjszakai munkához nem volt világítás, az emberek találomra lapátoltak.
„Éjszaka, kiabálás, zörgés, csapkodás, állatvisítás – felébredek, félek. Körülöttem rokonok, szomszédok, ismerősök, egymásra borulva sírnak. Nem értem mi történik. Mondják, odavan mindenük, egész életük munkája. Reggel a házunkban alig lehet lépni az abroszokba kötött ágyneműktől, ruháktól, a mentett értékektől. Egy szobában három család kap menedéket. A konyhában nagyanyám és édesanyám feketekávét főz, és kenyeret szel. A férfiak védekezni mennek azokra a helyekre, ahol van még remény. Udvarunkból látszik a fél Ispánkert. Mindenütt víz, az ablakok feléig ér. Vörös Pista bátyám felesége, Éva néném, akik alattunk laktak, jajveszékelve sír. Mozog a ház, dülöngél, minden recseg és ropog, aztán egyszer csak eltűnik a vízben. Ilyet még soha nem láttam! Porzik a víz. Ezekben a napokban a fél Alszeg eltűnt, az Ispánkert némaságra lett ítélve. Hatodik évemben jártam, de ami akkor történt, azt soha nem tudom elfelejteni.”
A nyár szintén zajosan telt, jégesők, heves zivatarok edzették a népet. „Állandóan mentünk a villanytelepre bejelenteni, hogy nincs áram. Órák múlva állították helyre.” Dunaharaszti csak húsz kilométerre van Budapesttől, de mintha ég és föld lett volna a távolság. Aztán valahogy kiszáradt minden. Októberre megkomolyodott az idő. Mintha minden elhallgatott volna a zajban. Az égzengés ezúttal máshonnan érkezett, gyerekfülnek egyelőre érzékelhetetlenül. Harasztiban a forradalom idején viszonylag nyugalom volt.
„Falun csak azok keveredtek lövöldözésbe, akik vagánykodtak, bandáztak. Inkább a szerelés, az volt fontos nekik! Csőnadrág, pálmafás nyakkendő és spongyacipő. Az esőben cuppogott a talpa, és most hozzájött divatnak a fegyver.”
Valahogy ennek is vége lett. Talán akkor, amikor eltűntek a katonák. Otthagyták az ágyúkat, a lőszeresládát, az emberek összegyűjtötték és csináltak belőle sámlit. A gyerekek a hátrahagyott ágyúval játszottak napestig, a gyújtózsinór úgy tekergett a földön, mint egy égő kígyó. Mert persze hogy meggyújtották, és becsülettel harcoltak tovább az ellenséggel. Valamelyik nap jött szovjet tank húzott el a fő utcán.
„Az egyik gyerek ráirányította a csövet, mire az visszalőtt. Elfutottunk.” A tudósítások folyamatosan magyarázták a történteket, hogy mit gondoljon a vidék a város izgágaságáról. Ismerjük: a szótagoló, fensőséges hang:
„Az október huszonharmadikán a Budapesten tüntető fiatalok többségét a Rákosi–Gerő-klikk hibái és vezetési módszerei feletti elkeseredettségében az a szándék vezette, hogy e hibákat megszüntetve, a népi demokratikus rendszer alapjait megerősítve, a szocializmus építésének útján haladjon előre az ország. Az imperializmusnak Magyarországon az ellenforradalom nyeregbe segítésével egy új háborús tűzfészek létrehozása volt a célja, most már itt, Európa térségében.”
Az ég- és földindulásokat már oly jól ismerő gyerekek képtelenek voltak megkülönböztetni, mi, mitől zeng. Persze otthon sem magyarázgatták, mi történik, csak hagyták többet játszani a kölyköket, ne kelljen mindent megtudniuk. Az viszont feltűnt, hogy az iskolában egyik napról a másikra bevezették a németórát. De nem volt idő megtanulni németül, hogy рycckиe домoй, mert egy hét múlva újból oroszt tanítottak – damoj nélkül.
Az egyetlen, amit megtudtak, hogy valaki a pad lapjára Kossuth-címert vésett. Gyorsan eltűnt a ’mű’, s csak gyaníthatták, hogy a tanár néninek lehetett szerepe abban is, hogy nem történt felelősségre vonás, és nem került elő az a gyors, éles bicska. A falusiak ezen is túljutottak. Újból vagont pakoltak, szenet lapátoltak, a Tüzép-telepen rakosgattak, és elmentek a piacra – ahogy mindig is.
„Aztán november 4-én, Alsónémedi felől végeláthatatlan sorban megjelentek az oroszok. Az ablakból néztem. Az egyik hülye gyerek hős akart lenni, és rájuk lőtt. Cserébe sorozatlövést kapott, a nyoma évtizedekig ottmaradt a falon. Fedezékbe vágtam magam az ágyon, azt hittem, engem céloznak, amiért nézem őket. Iszonyúan féltem. Amikor átvonultak a falun, ugyanaz a morajlás hallatszott, mint a földrengésnél.”
